Február tizedike.
Két éve pontosan ezen a napon döntöttem úgy, hogy gondolataimat mondatokba
szedem, és
blogot indítok. Akkor még nem is sejtettem, hogy ezzel a nappal mennyi új
lehetőség és élmény váltott belépőt az életembe és mindennapjaimba.
Visszatekintve az
első bejegyzésekre már a nevetés kapdos. A hibás helyesírás, a szinte teljesen
átláthatatlan gondolatmenet, és egy ki nem
forrott személyiség kusza igazságai a mai énem számára kicsit már idegenek (bár
a helyesírás azóta sem erősségem). Idegen, mert furcsa mód, akkor minden
teljesen egyértelműnek tűnt, mára viszont már mindenben
kételkedem, és inkább csendben maradok, nehogy féligazságok hagyják el számat
és billentyűzetemet. A kedves olvasó nehogy félreértsen, hallgatásom nem
gyávaságból fakad, puszta önkritikának és
egyfajta bölcs hallgatásnak nevezném inkább.
Blogolásom kezdetén,
mint talán minden ifjú titán, én is úgy véltem, hogy az én nézőpontom a
legjobb, legobjektívebb, vagy pedig más pozitív jelző szuperlatívuszának lehetőleg
négyzete. Néha szomorúság tölt el, mikor pár évvel később saját mondataimra
tekintve, egy mérhetetlenül naiv és okoskodó
személyt vélek felfedezni a sorok mögött, és be kell
látnom, hogy valamikor ez is én voltam. Bevallom,
sokszor csábított a törlés gomb adta lehetőség, eltörölni a földkerekség
színéről korábbi sedre és érzelmekkel manipulált bejegyzéseim utolsó pontját
is, de soha nem bírtam megnyomni, azt a fránya
gombot. Minden egyes bejegyzésem az énem egy része, melyet őszintén feltártam a
világ előtt. Viszont eltekintve az akkori bejegyzések gyenge pontjaitól, ez a
kis virtuális gondolattár egy felbecsülhetetlen értékű lenyomata
személyiségfejlődésemnek. Arról sem szabad elfeledkeznem, hogy mennyi
lehetőséget hozott számomra ez a blog, és mennyi fantasztikus emberrel
ismerkedhettem meg. Mérhetetlen nagy örömmel szolgál minden egyes dicséret,
amit a bloggal kapcsolatban kapok, és maga a tény is, hogy vannak, akik
felfigyeltek az írásaimra.
Bár tisztában
vagyok vele, hogy nem voltam az utóbbi pár hónapban példaértékű blogger, de
annak ellenére, hogy gondolataimat nem közvetítettem Felétek, sok dolog
megbotránkoztatott, túlságosan is. Rendszerint nem írtam meg kínom-bajom a nagy
indulat hevében, és mire már úgy ítéltem meg a
helyzetet, hogy elég hideg a fejem objektív közvetkeztetésekre, addigra már
dühöm tárgyának hírértéke is elég „langyos” lett.
Megígérhetem, hogy ezt a stratégiát már nem fogom követni, és inkább csak
kiírom magamból szépen idejében minden egyes
dühös kis gondolatom. Manapság a szlovákiai elnökválasztás, pontosabban a
külföldi szavazás lehetőségének nemléte borít ki. Furcsamód egy olyan
választásnál, ahol országunk elnökének személyéről szavazunk, aki Szlovákia
összes állampolgárát (az aktuális tartózkodási helyétől
függetlenül) képviseli nemzetközi szinten, a külföldi szavazás
lehetetlen. Nem látom okát, hogy egy külföldön tanuló, vagy dolgozó szlovák állampolgár
miért ne tehetné le voksát egy nagykövetségen, és miért van ilyen érthetetlen
módon diszkriminálva. Kétlem, hogy erre létezne értelmes és kielégítő válasz.
Abszurdisztán, ahogy lakótársnőm mondaná. Bárcsak ennyi lenne, ami a csőrömet
bökné, de erre majd még visszatérek egy következő bejegyzésben.
Egyelőre élvezem
azt a kevés szabadságot, amit sikerült kerítenem magamnak, és próbálok kicsit
összerázódni egy nehéz időszak után. Tudom, nincs kifogás, blogolni muszáj!
A továbbiakban ezt próbálom majd szigorúbban betartani.
Zárásképpen
szeretném megköszönni mindenegyes olvasómnak, hogy olvassák a blogot. Óriási
ölelés jár pedig azoknak, akik már a kezdetek óta nyomon követik írásaimat, és
egyúttal szeretném üdvözölni az új olvasókat, akik csak nemrég bukkantak az Azt
beszélik-re. A hozzászólásokat ezután is nagy örömmel várom (éri gonosznak is
lenni, a fejlődés szempontjából elengedhetetlen a kritika is).
Ezzel pedig el is fújtam a két kis gyertyák a képzeletbeli blogos tortámon! J
Nyugalom, két év múlva ezt is cikinek fogod találni. Saját tapasztalatból mondom :D
VálaszTörlés(amúgy meg gratula!)
Üdv a klubban! :) Én is pontosan így vagyok a saját írásaimmal. Csak én már 5 perc múlva utálom őket. Írni pedig dühösen kell, forró fejjel!
VálaszTörlésKeep writin', én is sírok, amikor elolvasom mit írtam 6 éve :)
VálaszTörlés